...leginkább azoknak, akik ismerik az empátiát. Én kedvelem, szeretem Zsohár Zsuzsannát, mert nagyon jó ember, mert megérdemli a jó szót, segítséget!
Zsohár Zsuzsanna felvállalta a menekülteket, Sándor Mária az ápolókat, érzékeny nők, akik akár riport közben is elsírják magukat, mert emberek!
Viszont kőkeményen kiállnak mások jogaiért, nem bújnak el parlamenti padsorokban, nem sumákolnak, sokszor, ami a szívükön, az a szájukon!
Az alábbiakban Zsohár Zsuzsanna írását olvashatjátok…
„Van egy órám... Hat-nyolc kérdésözön, riport, győzd meg az állami média csöcsén felnőtt, félelemtől rettegő embert... Van egy órám, mikor nincs előttem mikrofon, egyedül ülök a sarokban a kávémmal, a fülemben egy zongora klimpírozik.
Nézem magam. A napomat. Mintha villamoson ülve haladnék végig az időben. Az én időmben. Súlyos időkben.
Reggel van... Hatkor, mikor a legkisebbem lehúzza rólam a közös takarót, még nem emlékszem rá, hogy ma fordítást kell pecsételnem.
Észre se veszem, hogy hogyan telt el az a másfél óra, amíg begyújtunk a kályhába, megreggelizünk és megállapodunk, hogy csak a Nani megy oviba, Pipi marad.
Valamikor 9 után a fejemhez kapok. Az osztrákok előtt még egy magyar stáb is vár rám. A gyerekek inkább otthon maradnak játszani.
Megyek. Győzködök, mesélek. Barátság is születik. Megint.
Haza. Otthon mosolygó-kavargó-anyahiányos aprólék. Etetem őket egyenként és együtt. Szilvás gombóccal. A szívemmel és a lelkemmel.
Amíg egymásnak olvasnak fel, elalszom. Arra ébredek, hogy valamelyik rohan felém, csörög a kicsi gyerekkézben a telefon. Öt perc múlva már indulok. Elfeledkeztem az osztrákokról.
A Keletiben kettesével szedem a lépcsőket, rohanok felfelé a csarnokhoz. Végeláthatatlan hosszú sorban ugyanazok a mégis naponta és óráról órára változó arcok néznek rám. Türelmesen várnak. Talán még nem is tudják, amiről engem kérdeznek épp: az osztrákok leállították a nemzetközi vonatokat. Megadom magam az érzésnek, az utolsó mondatra megint kicsordul a könnyem: menjen ki a röszkei kukoricaföldre aludni egyetlen éjszakát, aki ezt a bánásmódot egyetlen szájba vert tollhúzással megváltoztathatná. Csak egy éjszakára...
De már beindult a fejem fölött a meteorzápor - 3600 ember egyetlen nap alatt, buszok táborba, határra, új tábor, nincs tranzitzóna, katonaság, csecsemő a sárban. Sikítani akarnék, de csak térdre rogyok, telefonnal a kezemben. Istenem, mi kell még???
Ha van istenem, akkor a Keleti az ő temploma, a zúzott kőből rakott padló az oltára és a kitelepített csapból folyik az ő szentelt vize. Áldozata a sok kisgyerek, papjai zöld keresztet hordanak és ostya helyett müzliszeletet osztanak.
Kifekszem, a vihar előtti csend felszakítja a könnyeimet és már hangosan bőgök a mellig érő pelenka halom mellett. Már nem a sorban állókon, nem a határra telepített ketrecekben raboskodókon jár az agyam...
Tegnap egy lány, aki kis ügyességgel akár az én lányom is lehetne, ezt írta nekem:
لقد كنت اقول لكي اسرعي في انقاذي قبل ان اصبح مع الموتى في القبر
Mit is üzenhettem volna vissza Aleppó falai közé? Hát persze, hogy azt, hogy nem fog meghalni.
Hány millió embernek kell a szemébe néznem ezzel a nyilvánvaló hazugsággal? Hányan hisznek nekem?
Hol a világ? Nem Magyarország, nem Európa! Ez a kurva világ, amelyik a halott gyerekből mémet gyárt ahelyett, hogy azt mondaná: ne utaztasd a gyerekedet a halálba, gyere csak el Izmirig, de nem darwini úton szelektálok. Jöjjenek háromezren. Mikor áll fel úgy a világ regisztrációs pontokkal a szír, az afgán, bármelyik határon, ahogy az én kis falum jólelkű emberei felálltak a leállósávhoz a vizes palackjaikkal?
Mikor múlik el a maszatolás és látjuk meg az EMBERT a szögesdrót mögött, a gumicsónakban ülve, a bombarepesztől eltalálva? Mikor fogjuk fel végre ésszel, hogy aki kér, annak szüksége van a segítségre?!
Itt ülök egy drága kávézóban, a mai utolsó interjúra várva. Zsebemben annak a Matróz rumnak az ikertestvére, amit ma Klau nyomott belém, mikor a saját taknyomban tekeregtem a tranzit földjén.
Hányszor fogom még magam tíz körömmel összekaparni, míg lehullik a hályog a szemekről?
Egy biztos, az a pasas, aki ma a lámpánál átengedett, mikor térdig vizes zokniban battyogtam az esőben, rám mosolygott.”
A fotók akkor készültek, amikor ide-oda kísérgettem Zsohár Zsuzsannát, mert elvileg egy riport lett volna, gyakorlatilag egy nagy rohanás volt, amiből született egy riport :)) (Nyugati - Keleti - otthon)
