Az ember már régen nem úgy gondolt a világra, mint egy jó helyre, igazán már sehogy nem gondolt semmire. Egy cél volt, túlélni az összemosódó napokat, de a miért, az annyira homályos valami volt. Igazán nem tudta, mi azaz erő az a plusz valami, ami előre löki, napról, napra, nem is érdekelte. Már régen nem érezte, hogy büdös lenne, nem érzett szagokat, ízeket, szinte teljesen közönyös volt a világgal szemben.
Most annak örült igazán, hogy nem verték meg az előbb, pedig nagyon közel állt, egy alapos ruhához. A kutya, amely most is három lépéssel mögötte jött, az védte meg, vicsorgott… mindegy, a kutya sem tartozik a fontos dolgokhoz, jön, megy a maga ura! Most pedig itt volt ez a pad! Csodálkozott, amiért csak most vette észre, naponta, na, jó hetente legalább egyszer járt erre. Lesöpörte a havat a padról és ráterítette azt a kartonpapírt, amit két napja talált egy belvárosi kukában. Hirtelen köhögő roham kapta el, de olyan erővel, hogy meg kellett támaszkodnia a pad, vas kartámaszában. Érezte, hogy ez az éjszaka nehezebb lesz, mint a többi, de tetszett ez a hely, ahogy körbenézett. Szemben a kivilágított üzletekkel a csendben hulló hóval, olyan békés, barátságos majdhogynem ünnepi volt. Levette a hátáról a szütyőt, amiben minden vagyona ott volt. Ebben volt a legnagyobb kincse, amit egy segélyszervezetnél kapott. Ez pedig egy „csodatakaró”, ő hívta így, csodatakaró, mert az volt. Az isten sem tudja milyen anyagból készült, de egészen könnyű volt és teljesen bele tudta magát bugyolálni. Ráadásul vízhatlan volt és egészen kicsire össze lehetett hajtani. Végig nézett a kartonlappal letakart padon, jó lesz gondolta, igen ez jó lesz, ma éjszakára mindenképpen. Leült a padra és nézte szemben, az út másik oldalán, a világító kirakatokat. Eszébe jutott egy versrészlet - „megátkozva és leköpve” - hát igen, más is csavargott, más időkben. Igen, de legalább Villon után ott maradtak a versei, harákolt és a felköhögött váladékot kiköpte maga elé. Na, ja, Villon! Olyan sűrűn kezdett el esni a hó, hogy az addig éles fények eltompultak és vibrálni kezdtek, nézett maga elé vakon a sárgás, fehéres fénybe, miközben hallgatta, ahogy a hópelyhek halk neszezéssel ráhullnak a kabátjára.
Hirtelen tért magából a révületből és azon kezdett el gondolkodni, hogy mennyi ideig nézhetett így maga elé. A kutya a pad végénél ült, kitudja mióta és ő is a kirakatokat nézte. - Menjél innen kutya, nekem sincs kajám! – a kutya meg sem rezdült, mintha süket lenne - Nem hallod kutya, keres valami meleg helyet, régen vagyok én már egyedül, nem kell nekem senki! A kutya továbbra sem mozdult, még csak meg sem rezdült az emberi hangtól! Biztos süket! - gondolta, de aztán attól a gondolattól megrémült… lehet, hogy nem is szólt a kutyához, csak akart - Jézus, akkor jól nézek ki! Pedig tisztán hallotta a saját hangját, ahogy oda szólt a kutyának. Most óvatosan megint szólt a kutyának és megint tisztán hallotta a hangját. Megnyugodott, tehát süket a kutya és nem ő képzelődik! Ezek szerint, nem vagyok őrült! Ettől félt legjobban, az őrülettől, hogy nevetnek rajta, hogy bolondnak tartják. Nyögve felállt és a kutya is felugrott egyből, na, gondolta mégse süket. Elővette a csodatakarót és úgy terítette ki, hogy amikor végig fekszik a padon, akkor teljesen be tudja magát bugyolálni. Visszarogyott a padra és fejpárnának a hátizsákot rakta, aminek az egyik zsebéből előhúzott egy „kétdekást”. Csalódottan nézte az üveget és arra gondolt, hogy ez nagyon kevés lesz az éjszakára. Most vette észre, hogy amíg a hátizsákban kotorászott, a kutya oda ült elé, egészen a lábaihoz. - Mondtam már, hogy nincs semmim! Hülye kutya! – és arra gondolt arrébb rúgja, mert határozottan úgy érezte, hogy a kutya az italt nézi: - Szomjas vagy? Egyél havat! – körbemutatott: - Van elég! A kutya megcsóválta a farkát, először jelezte, hogy figyel az emberre, majd felállt és odament a pad lábához és megjelölte!
Az ember végig feküdt a padon és nagyokat nyögve próbált betakarózni, tetőtől – talpig. Éppen csak egy kis rést hagyott szabadon, mert nézni akarta a fényeket, érezte, hogy a kutya felugrik a padra és valahogy odakucorodik a lábához, annyira viszont nem érdekelte, hogy meg is nézte volna. Feküdtek ketten, a kutya és az ember a padon az éjszakai hóesésben. Néha le, lecsukódott a szeme, de valahonnét beugrott, hogy szorongatja a piás üveget és rájött, kívánja az italt. Rohadtul kevés volt, érezte, ahogy végig fut a meleg, kicsit maró érzés a nyelőcsövén, le egészen a gyomráig. Nagyon kevés volt ez a kis meleg és hosszú az éjszaka. Az üres üveget, leejtette a pad mellé és hallotta, ahogy az halk neszt keltve, beleseik a friss hóba. Úgy gondolta, hidegebb lesz az éjszaka és azon csodálkozott magában, hogy csak egészen kicsit fázik. Talán mert esik a hó, azért enyhült, vagy a kutya a lábánál, az melegíti, na meg persze a csodatakaró! A kis lyukon, amit fúrt a takaróba, figyelte a hulló hópelyheket és a házra gondolt, a házára, amit ott hagyott! Persze nem kellett volna! A sors akarta így! Azon már rég túl volt, hogy bárkit hibáztasson… a sors! Ennyi! Az asszonyra gondolt, milyen szép volt, na meg a gyerekek! Az volt a baj, hogy Pestről leköltöztek vidékre, pedig jól indult! Eladták a pesti lakást, és irány vidék! Balaton felvidék varázslatos táj, varázslatos zsákfaluja, semmi átmenő forgalom, nyugalom! Eleinte furcsa volt, hogy a gyerekek nyugodtan kint tudtak játszani az utcán, az emberek is furcsák voltak, de barátságosak. Egészen más volt, mint a pesti nyüzsgés! Persze az ismerősök előre megmondták, hogy így lesz, azok mindig tudják… Nem munkanélkülinek mentek, hiszen eleve fontos volt a munkahely, a ház régi volt és nagy, a falu leggazdagabb gazdájáé volt egykor, lepusztult volt, de rendbe lett rakva és maga lett a megvalósult álom, a nyáron hűvös szobákkal, a tornácon átlengedező szellővel, télen pedig ott volt a kemence, amiben sütöttek is! Gyűjtötték a régi bútorokat, felújították maguknak, saját múzeumban laktak, varázslatos 15 év telt így el! Mindketten a faluban dolgoztak, az asszony védőnőként, maga pedig tanárként, nagyon szép évek voltak, egész évben jöttek az ismerősök a barátok és járták együtt a környéket, egy folyamatos nyaralás volt az élet. Nem emlékezett arra, hogy mikor változott a paradicsom pokollá, talán akkor, amikor a gyerekek főiskolára mentek, talán amikor az asszony egyik munkáját, amit kiállított a helyi tájházban, megvette egy holland vagy akkor, amikor bezárták az iskolát és munkanélküli lett. Az is lehet, hogy ha ezek nem történnek meg, akkor is ide jutott volna, ide a padra… sors így akarta! Hát igen, a gyerekek! Pedig annyira szerette őket, ahogy arany göndör fürtös fejüket mozgatták, amikor kimondták először, hogy „Apa”, az esetlen totyogást, a rácsodálkozást a világra, imádta őket, a kis baba hangokat, a gagyarászást, istenem, meredt bele vakon a hóesésbe. Érezte, ahogy a szomorúság összeszorítja a szívét és kicsordul a könnye. Megint látta a szemei előtt mind a kettőt, ahogy mentek, megfogva egymás kezét, mindenre odafigyelve, csacsogva. Most itt a padon a téli hidegben fekve, feltört belőle a hosszú évek óta elfojtott fájdalom. Zokogott bele a téli csendbe, rázkódott a padon saját fájdalmába feledkezve. Nagy sokára elcsendesedett és megint a múltba révedt. Arra gondolt, amikor már nem kicsik voltak a gyerekek, hanem kamaszok, örökös kielégítetlen vágyakkal, grimaszokkal, soha nem volt semmi jó, nem volt semmi elég. Mennyire utálta a parttalan vitákat, aminek általában az volt a vége, hogy hülyén érezte magát és lelkiismeret furdalása támadt a gyerekeivel szemben. Persze ezt pénzzel kompenzálta, de rájött abból bármennyit ad, nem elég. Mennyire örült, amikor az asszony azzal jött haza, hogy az egyik kiállított, felújított intarziás bútorért egy holland, aki nem rég költözött a környékre, annyi pénzt kínált, amennyiért ketten kábé egy évig dolgoztak. Egy idő után az asszony már nem védőnő volt, hanem művésznő lett, ő pedig tanár úrból, a művésznő férje… Zavarta, de nem mondta, tudta, hogy az asszony értük csinálja, a gyerekekért. Egyre többször ért haza úgy, hogy valami vörös képű holland, német vagy osztrák iszogatott az ő tornácán, az ő székében ülve, élvezve a lágy légmozgást. Egy darabig köszönt, aztán megunta, hogy még csak egy biccentésre sem méltatják. Elmondta az asszonynak, de az csak annyit mondott, hogy az önérzetből nem lehet megélni. Egy szép nyári napon, amikor már vége volt a tanításnak, az igazgató berendelt minden kollégát, rövid volt! Sajnálattal közölte, hogy az iskola megszűnik… annyira megmaradt benne a pillanat… ahogy az asszonytól kapott tollal játszott éppen, figyelte a többi tanár arcát, a döbbenetet, dühöt, igen volt kiabálás, felháborodás, a falusiak gyűjtést rendeztek az iskola megmentéséért, egészen országos szintig jutott a dolog. Volt itt TV, rádió, napilapok… az egész arra volt jó, hogy sok pénz került az alapítványba! Az iskolát nem nyitották újra, de az alapítvány pénzével az elnök lelépett jó magyar szokás szerint.

Talált munkát nem olyan messze, egy közeli városban, de nagyon nem szerette az ingázást Ha busszal ment, akkor az egész napját megette a fene, ha kocsival, akkor meg többe került a leves, mint a hús. Nem volt jó sehogy! Aztán egy napon ajánlatot kapott Egerből, az asszony csak annyit mondott rá, hogy nem a szomszédban van. Azt beszélték meg, hogy hétvégenként hazajár… jött minden hétvégén. Pénteken, ahogy vége volt a tanításnak, ült be a kocsiba és irány haza. Mindig vitt valamit, leginkább bort, amikor az asszony a sokadik liter vörösbor után megjegyezte, hogy mást is hozhatna Egerből, mint Egri Bikavért, viccesnek szánva azt válaszolta, mit hozzon Egri Leánykát? Megrázkódott, de most nem az emlékektől, hanem a hideget érezte, ami körülvette, testének hűlő szigetét. Visszamenekült az emlékekbe és eszébe jutott az egri leányka, aki majd húsz évvel volt fiatalabb nála… sokszor úgy gondolta, hogy a gyereke lehetne, de a szex káprázatos volt vele, sokkal jobb, mint az asszonnyal! Életében először elégítette ki őt nő orálisan! Mennyei volt! Elhitte, hogy a lány szereti és tervezgette az életüket és ebben partner volt ez a fiatal izmos testű nő is, aki úgy tekintett az ő petyhüdt testére, mintha Michelangelló, David életre kelt testét látná benne. Szerelmes lett újra vagy talán először! Az egyik pénteken nem ment haza és azt hazudta a telefonba, hogy lerobbant a kocsi… soha ilyen napjai nem voltak még! Szex, szex, szex és milyen okos volt a lány… újra érezte, hogy él! Megint tanár úr volt! Több mint két év telt el így, azután egy pénteki napon, amikor haza ment, benyitott a feleségére… egy nagydarab vörös képű sváb disznó lihegett rajta! Nem vették észre és nézte a felesége még mindig gyönyörű arcát, aki úgy vergődött a német alatt, mint alatta soha sem! Halkan köszönt németül és szeme összekapcsolódott egy pillanatra, az örökkévalóságig a párja szemével! Látta benne a döbbenetet, a félelmet, a haragot, a gyűlöletet szinte egyszerre fellobbanni! Kint az egykor szeretett tornácon várta meg, amíg elmegy a német. Ivott, mindenfélét… előtte soha, azóta mindig! Meglehetősen részeg volt, amikor az asszony kijött hozzá a tornácra, annyit mondott, hogy válni akar és elég volt, a hazugságokból! Emlékezett most teljesen józanul, hogy üvöltött akkor részegen. Nem akarta elveszíteni, szerette! Az asszony akkor megmondta neki, hogy tud az egri viszonyról… és valahol itt történt vagy valahol a veszekedés közben, hogy ütött! Előtte és utána sem ütött meg nőt soha, akkor, amikor kellett volna akkor sem! Még most is érezte, ahogy az ökle belecsapódott az asszony arcába, látta a döbbenetet, csodálkozást. Valami ott, akkor elpattant! Valami ott véget ért! Még úgy részegen autóba szállt és elindult, vakon bele a világba… Másnap arra ébredt, hogy rendőrök húzzák ki a kocsiból! Nem értette még akkor sem, amikor elkezdődött a kihallgatása… hogy ő megölt egy nőt és egy gyereket? A mai napig nem emlékszik semmire! Azt mondták, ahogy száguldott ki a faluból, elütött egy fiatalasszonyt, aki babakocsiban tolta az egyik gyerekét, a másik pedig a hasában volt! Az ítélethozatalnál nem tiltakozott, látta a gyászoló férjet, látta a kisírt szemeit, ehhez képest kevés volt a hat év számára, amit kapott. Nem akart élni és a börtönben ehhez a szándékához sok segítséget kapott. Kapcsolata nem volt senkivel, köcsögnek öreg volt, de csicskásnak, bohócnak megfelelt! Túlélte, pedig nem akarta! Nézte, ahogy esik a hó, nézte a fényeket, kicsit kényelmesebben próbált feküdni, becsukta megint a szemét és álmodott. Látta újra a fiait, kicsik voltak, gügyörésztek és babahangjukon mondták, hogy „apa” kis kezeikkel hívták, egyre integettek neki, hogy jöjjön! A padon fekvő férfi pedig elindult… lassan, tétován szállt ki belőle az élet, körbenézett még egyszer a fagyos tájon és beleveszett a kavargó hóesésbe. A kutya felemelte a fejét és nyüszíteni kezdett, valamit érzett, valami furcsát, lerázta magáról a havat és leugrott a padról, majd határozott ügetéssel elindult a körút irányába!

2012. április