Magyarország is épül!

Lefelé!

Fejek, melyek kopaszok, kitömve a hazaffyaság mítoszával, mikor törököt vertünk a végeken, mikor az angolokat a Wembleyben, pont 6:3 lett a vége, és büszke volt a magyar, taps szólt Rákosinak, a kopasznak.

Új idők járnak, régi vihart hoznak, barnát, sötétet, nacionalizmustól dagad a kebel, vöröslik a fej, tetovált ököl lendül és fröccsen az idegen, a rossz vér!
Hörgő L. Simonok, barackmagos kuruc világa lettünk, ahol gázszerelő milliárdos jár a Balaton vizén istennek képzelve önmagát, miközben barátja Posványosról köpköd hazafelé szotyihéjat és más mocsokságot, mi elhagyja száját, melyet ép lélek nem bír, csak a magyar.


Kerítést építünk elzárva magunkat a világtól, kizárva magunkat Európából, pengékkel kifelé alattomosan, miközben a sajtóban rasszista aknákat robbant a „magyar idők” napi gazdaságnak álcázva.

Az értelmiség, értelmesen hallgat, mert megszólalni nem mer, mert jobb kussban talpat nyalni, mint kiállni, vállalni a gerincet. Civilek, akik ételt osztanak zsebből, zsebükbe nyúlva menekültnek, hajléktalannak, felelősséget vállalva az állam helyett, sokszor leköpve és megalázva, egymásért és másért, egymással is összeveszve, megbékülve.

Itt Európa közepén, hiszik sokan, hogy a világ közepén, egy jelentéktelen kis ország szenved zsebzsötem diktátorának kisszerűségétől, álmaitól. Egy kis ember, kinek nincs még vége, kisszerű vágyai, farokmarkoló magabiztosságába kapaszkodva, írt lelket, vágyat, építtet stadiont, kerítést és önmagának nimbuszt! Üzen haza gyáván, magyarnak, nem nemzetinek, hogy ellenség vagy, hisz ha nem velem, akkor ellenem!

…és a jó szolga, igavonó magyar, szürke-arcú barom megy, mert parancsolják, épít kerítést, csillogót, gyilkosát vadaknak és álmoknak, épít, mert közmunkás, mert mondják, mert huszonezer forintért eladva a lelkiismeret, mert kell kenyérre és jön a tél, és kell a malenkij robot!