Az aluljáróban érezte meg az embert, más volt, mint a többi, jobb! Igen, talán tényleg ez a jó szó rá, megérezte. A kutya eléggé régen az utcán élt, hogy különbséget tegyen ember és ember között, valamikor élt emberek mellett, falkában is, de az nagyon régen volt, legalábbis a kutya emlékei alapján. A földön fekvő embernek, erős testszaga volt, mint általában az összes olyan embernek, aki az utcán tölti az életét, ehhez még sokféle szag párosult, az emberek azt mondanák rá, hogy büdös. A kutyának viszont egy kép volt, egy szag/szín orgia, amiből összeállt az előtte fekvő ember jellemrajza és még egy csomó olyan plusz információ, amiről az embereknek elképzelésük sem volt! Most odament az emberhez és megszagolta közelről, még erősebben érezte a jóemberszagot, de érzett betegségszagot, szomorúságszagot, fájdalom szagot, éhségszagot. Lefeküdt az ember mellé vigyázva, hogy hozzá ne érjen, két mellső lábát keresztbe vetette és ráhajtotta a fejét a lábaira.
Ha valaki most látta volna így együtt őket, akkor kedves lett volna a szívnek ez a látvány. A nagy fekete kutya, aki mintha a pokolból lépett volna fel, hogy megvédje az embert a még pokolibb fajzatoktól itt a földön. Az ember aludt, a kutya pedig figyelte az embert, alig szuszogott és áradt belőle a magány. A kutya ezeket az érzéseket megértette, régen kóborolt falka nélkül, tudta milyen érzés este egyedül összegömbölyödni, mindig résen lenni, naponta harcolni és túlélni. Most hirtelen felemelte a fejét és fülelni kezdett, hangokat hallott, de elég messziről és az aluljáró akusztikája sokat változtatott rajta. Végig nézett az üres rosszul megvilágított aluljárón, nem zavarta a szemét a gyenge fény és az össze grafitizett falak látványa sem izgatta, a kutya nem rendelkezett szépérzékkel, nem akart változtatni sem embereken, sem a tárgyakon. Elfogadta olyannak az életet amilyen. A hangfoszlányokból hangok lettek és ebből tudta, hogy közelednek és ezek a hangok, nem jó hangok voltak, hanem bántó erőszakos rezgésük semmi jót nem ígért. Beleszagolt a gyenge légmozgásba, de csak a közelgő hó illatát érezte. Ahogy közeledtek a hangok, egyre feszültebbé vált és idegesen felállt, majd leült, érezte a késztetést arra, hogy elszaladjon, de valamiért nem bírta otthagyni az alvó embert. A feszültség egyre elviselhetetlenebbé vált a torkában és először halkan nyüszíteni kezdett, de amikor már érezte, hogy meglátja mindjárt az embereket, akkor átcsapott nyüszítésből morgásba. Leküzdötte a menekülés iránti vágyat és visszafeküdt az ember mellé csak a testén átfutó remegés és a marján álló szőr jelezte, hogy felkészült egy újabb harcra. Ketten voltak és már messziről lehetett érezni a belőlük áradó agresszivitást, a kutya ismerte az ilyen fajta embereket, akik vak dühvel keresnek bármit, amivel küzdhetnének. Olyan szaguk volt, mint régen annak a falkának a vezérének, amit otthagyott.

Annak az embernek is ilyen rossz szőrborzoló szaga volt, mikor verte lánccal, bottal, vagy bármivel és már akkor megtanulta, hogy az ilyen embereknek nem kell ok, nem kell véteni a falka szabályai ellen, emlékezett arra, hogy a legkisebb tagja a falkának, aki a kölyke volt a falkavezérnek, sokszor kijött mellé a kutyaházba és ott aludt hozzábújva. A kutya tudta, hiszen évezredes ösztönök dolgoztak benne, hogy mit jelent a falka, az emberek nem tudták! Ösztön volt az is, amikor szembe fordult ezzel a nagydarab rossz szagú falkavezérrel és megmutatta neki, hogy nem fél. Akkor érezte meg először az emberből felé áradó rettegés szagát, persze érezte ezt a falka többi tagján is, de az nem neki szólt, hanem a falkavezérnek. Jött megint, mint addig is jó sokszor és ott volt a kezében a bot! A kutya addig mindig behúzva a farkát próbált bejutni a kutyaház védelmébe vagy lefeküdt a földre összehúzva magát és megadóan várta az ütéseket, rúgásokat. Akkor azon a kutya számára régvolt napon, valami változott benne! Érezte a hátán végigfutó remegést, ami nem a félelem reszketése volt és érezte a belső késztetést a morgásra. Az ember vak volt, mert nem vette észre, a kutyában végbemenő változásokat csak egyet akart ütni, verni, kiadni a feszültséget. 70 kg színizom felgyülemlett harag és a megaláztatás emléke indult el abban a pillanatban az ember felé, aki csak annyit tudott reagálni, hogy a botot maga elé emelte védekezésképpen. A kutya ugrásközben érezte az ember megváltozó szagát, megcsapta az orrát a rémület bűze és mellső lábai már neki is csapódtak az ember mellkasának, miközben állkapcsának ereje csenevész ágacskaként törte ketté a felé lendülő gyűlölt botot.  Egy dologgal nem számolt és ez a nyakába tépő lánc fájdalma volt, mindketten elestek, a kutyát visszarántotta a fához rögzített lánc, az embert pedig a kutya lendülete döntötte hanyatt. Egyből talpra ugrott készen a további harcra, nem törődve a nyakát és testét átjáró fájdalommal, szemét a földön ülő emberre szegezte. Érezte a félelmet és a gyűlöletet, ami felé áradt, az ember még mindig ült és az arcán lévő döbbenetet lassan felváltotta a harag álarca. Figyelte, ahogy feláll az ember lassan, még mindig készen a harcra, de rájött, hogy ez elmarad, mint ahogy elmaradt az evés és ívás is attól a naptól, de elmaradt a verés is! Senki nem jött hozzá oda a falkából és tudta, hogy ez büntetés és arra is rájött, ezt bizony a rossz szagú falkavezér akarja így. Elmúlt lassan az éhség fájdalma és a szomjúság gyötrelmét pedig egy kiadós zivatar szüntette meg, a kutya érezte, hogy fogy az ereje, de ahányszor meglátta az embert jelezte neki, hogy kész a harcra. Azután az egyik éjszaka a legkisebb kölyök jött ki hozzá halkan lopakodva, letérdelt mellé a földre és sokáig simogatta, ami jó érzés volt. Babrálni kezdet a nyakán lévő lánccal majd megint simogatni kezdte, miközben halkan emberi szavakat súgott a kutya fülébe. Érezte a szeretetet és nagy kutya szíve boldogsággal telt meg, gyorsan megnyalta a kis ember kezét többször, hogy tudassa vele érzéseit. Érezte az embergyerekből áradó feszültséget, bánatot, félelmet és érzékeny szaglásával megérezte a sötétben is, hogy megint folyik az emberke szeméből a sós víz, ami akkor szokott folyni, amikor betegek és szomorúak az emberek. A kis ember sóhajtott és felállt a kutya mellől, majd oda ment a kapuhoz, halkan, osonva és vigyázva, hogy zajt ne okozzon, kinyitotta.  A kutya megértette mit csinál a kisember, ahogy felállt, először nem érezte a lánc súlyát a nyakában.  Óvatosan indult el és a lánc hatósugarának végénél várta az ismerős rántást, elmaradt és ez erőt adott a kutyának. Egyre magabiztosabban lépett, és amikor odaért az ember gyereke mellé, hálásan újra megnyalta a kezét, mert addigra már rájött, hogy a szabadságot adja neki a kisember. Felemelte a fejét, felemelte a farkát tudatva mindenkivel az erejét és magabiztosságát elindult az éj sötétjében a fekete kutya, miközben hallotta, hogy halkan becsukódik mögötte a kapu.

Most pedig megint itt volt a gyűlölt szag és vele ezek a rossz szándékú emberek, akik tudta, hogy harcolni akarnak, de azt is tudta már, hogy nem kell félni tőlük! Ahogy közeledtek, hallotta, ahogy megváltozik a lépésük zaja és érezte, ahogy a szaguk is változik, ebből pedig tudta, meglátták őket a földön fekve.  Amikor odaértek hozzájuk, az egyik leköpte a földön fekvő embert és a másik nevetett, majd az, amelyik nevetett az kigombolta a nadrágját és a kutya érezte az emberi vizelet meleg páráját illetve érezte, ahogy összefröcsköl mindent a kutyát és az alvó embert. Mindketten nevettek és mutogattak az ember felé illetve látta a kutya vagy inkább érezte, hogy most már ő is célponttá vált. A vizelős ember, most belerúgott az alvó emberbe és a kutya figyelte, ahogy megmozdul a ruhakupac. Érezte, ahogy a fáradság, betegség, éhség szagát elnyomja a rettegés és félelem mindent átható illata. Tudta, hogy az ember mellette nem képes harcolni és nem is akar, csak egy „kutyaházat” szeretne, ahová bebújhatna a verés elöl. Figyelme közben nem lanyhult csak begyűjtötte a plusz információkat és ekkor meglátta a fémszagú botokat, a rossz szagú emberek kezében. Harcra készen pattant fel a fekvő ember mellől, mintha rugó lökte volna talpra és mély torokból jövő morgással tudatta az emberekkel, hogy itt bizony küzdeni kell. Érezte, ahogy mindkettő emberen átsuhan a félelem, de ez csak egy pillanatig tartott, mert mindketten elkezdtek a fémszagú botokkal enyhén előre dőlve a kutya felé közelíteni. A kutya hátrálni kezdett, ösztönösen terelve el a figyelmet az addig fekvő, de most lázasan pakolni kezdő hajléktalan emberről. Most már csak vele törődött ez a két gonosz szagú ember, akik elöl nyugodtan hátrált, mert tudta, hogy bármikor elszaladhat, hiszen háta mögött nyitott a menekülés útja az aluljáróból. Az emberek pedig vakon követték, mert azt hitték, hogy jó harcosok és el tudják kapni a kutyát, néha a kutya felé lendítették a fémszagú botokat és nagyokat toppantva igyekeztek megijeszteni, de csak annyit értek el, hogy a kutya tovább hátrált a botok hatótávolságán kívül. A kutya már nem akart harcolni, mert érezte, hogy akik vele szemben állnak, nem jelentenek rá nézve semmilyen veszélyt. Túl tapasztalatlanok, hogy esélyük lenne vele szemben, ezért már csak arra figyelt, hogy minél távolabb kerüljenek a hajléktalan embertől, aki időközben összepakolt és már el is tűnt az aluljáró másik kijáratánál. Hirtelen megérezte a hátsó lábaival, hogy a folyamatos hátrálás közben odaértek az aluljáró végén lévő lépcsőhöz, az emberek azt hitték most végre sarokba szorították, de a kutya a lecsapó botok között a két ember válla felett hirtelen átugorva mögéjük került és azonnal vágtába átcsapva a beteg ember után indult, miközben hallotta a rossz emberek bosszús kiáltásait és a mérgükben földhöz vágott botjaik fémes csattanását. Hamar utolérte a menekülő embert és lelassította lépteit, mert nem akarta megijeszteni. Előtte botladozott, szitkozódott, köhögött és érezte, ahogy a félelem szagát ismét átveszi az éhség, a betegség a reménytelenség szaga. Érdekes volt számára, hogy ez az ember észrevette őt, de nem jelezte egy mozdulattal sem, ugyan úgy botorkált előre, de valahogy a szaga elárulta a kutyának, hogy tudja az ember, hogy itt megy mögötte az egyre erősödő hóesésben. Követve az embert lassan kiértek a parkból, oda ahol azok a gyors és nagy valamik szoktak menni az úton, amiknek bár van szemük, de mégsem látnak, büdösek és az embereket cipelik a gyomrukban. Az ember előtte most odament ahhoz a valamihez, amin emberek szoktak ülni és kemény nem olyan jó puha, mint a föld, vagy mint a hó, lesöpörte róla a havat, majd leült rá. A kutya szintén leült és azt próbálta észrevenni, hogy mit figyel az ember a fényes izéknél, hiába erőltette a szemét, fülét és az orrát, nem tudta megfejteni, hogy mit néz az ember. Az ember beszélt és a kutya rájött, hogy nem hozzá, valahová a messzeségbe beszélt és a kutya tudta, hogy ez nem rá tartozik. Telt az idő a hóesésben és a kutya arra figyelt fel, hogy az ember kotorászik a ruháiban, mivel tudta, hogy ilyenkor akad egy kis ennivaló ezért odaült az ember elé, mert bízott benne, neki is jut valami, mert az éhség az már jó ideje kaparta a bensőjét. Hiába, az ember sem evett és a kutya sem, ez közös volt bennük az éhezés ismerete. Az ember nagyokat nyögve belebújt a ruháiba és végig feküdt a padon és a kutya hirtelen nem tudta, mit csináljon. Vágyott az emberi kéz érintésére és tudta, hogy ez az ember nem fogja megsimogatni, de akkor sem akart elmenni. Felugrott az ember lábához és óvatosan, nehogy megnyomja, lefeküdt. Fejét az ember combjára rakta és lecsukta a szemét. Tulajdonképpen elégedett volt, és ahogy a hó szemetelt és lassan betakarta őket, még boldognak is érezte magát. A falkára gondolt és miközben a fülei ösztönösen szüntelen keresték a zajokat álomba szenderült. Nem tudta, miért ébredt fel, de szomorúság töltötte be a hóval borított világot, egyből feszülten kezdett figyelni minden irányba, de nem talált semmi olyan szagot, hangot, ami veszélyt jelzett volna, és akkor megértette. Az ember már nem élt, valamiért, a kutya torkát nyüszítés kaparta mely furcsán hangzott ebben az üres téli világban. Felállt, lerázta testéről a ráhullott havat, majd leugrott a földre, gyomra megint jelezte az éhséget, ezért elindult a fények irányába, mert azt már tudta arra mindig szokott lenni valami ehető.

2012. május.