Erre voltam én is kíváncsi, ezért találkoztam Zsuzsannával a Migration Aid megbízott sajtófelelősével a Nyugati pályaudvar melletti Eiffel parkban, ahol fűre lépni tilos! Menekülteknek mindenképpen, mert a rend derék őrei sikeresen lecsaptak egy migráns társaságra, akik megpróbáltak egy bokor mellett az árnyékban pihenni egy kicsit. De erről majd később…

Zsohár Zsuzsannát a facebook, Migraton Aid oldalain ismertem meg, majd ebből üzenetek lettek, végül pedig lehetőség számomra egy személyes beszélgetésre. Ami eredetileg interjúnak indult, abból egy pörgős nap sikeredett. Az alábbiakban ezt fogom közre adni, amiben rendőri igazoltatáson keresztül lesz szó egy fotó erejéig Hír tévés interjúról, valamint a Keleti pályaudvaron tapasztalt menekült helyzetről. Továbbá eljutok Zsuzsanna törökbálinti otthonába, ahol kávét iszunk futtában, mert máris indulni kell vissza a Keletibe, hogy eljuttassunk egy Törökországban műtött babát a Péterffy csecsemőosztályára.

Magabiztos, önálló, közvetlen, empatikus, talán ezek voltak az első benyomások Zsuzsáról, majd, hogy jobban megismerjem, az életéről kérdezem.

- Csupa szokványos dolog, három gyerek, két apától, akiket most egyedül nevelek, egy fordító iroda, természetesen sok munka és most a Migration Aid.
…és mesél családról, hitvallásról, hogy miért érzi azt, hogy segítenie kell, otthonról hozott családmodellről, nagyszülőkről, arról, hogy a Migration Aid egy olyan modell, ami még nem volt, de tanulni kell belőle mindenképpen.
Közben sűrűn csörög a telefonja, mindenkinek felveszi, elnézést kér, mosolyog, magyaráz, beszélgetünk tovább. Saját életén keresztül próbálja bemutatni azt a fejlődési folyamatot, ami szerinte fontos, hogy merjünk tévedni, hogy a hibákért ne büntessük magunkat, egymást, hiszen elsőre nem jöhet ki minden esetben tökéletes megoldás. Saját hibáiról is mesél őszintén, hogy igen megbánt és megbántott olyan embereket is akiket nem akart, mert ez is benne van egy olyan rendszer felépítésében, ami még nem volt Magyarországon soha.
Egy tanulási folyamatról beszél, változásokról beszél, amire szükség van. Közben persze dühöng is néha, amikor azzal szembesül, hogy a lustaság, az oda nem figyelés miatt nem sikerülnek dolgok, vagy amikor az ostobaság szóba kerül. Viszont számára nagyon fontos az, hogy azt lássuk, hogy félig tele van az a bizonyos pohár, nem pedig félig üres! Mennie kell, mosolyog, interjút kell adnia Hír tévének.
Amíg bemegy a kávézóba fizetni én fotózok, rendőrök igazoltatnak menekülteket, majd állítanak fel az árnyékból, a fűről, és már az első pár kép elkészítésénél érzem, hogy igazoltatni fognak, bejön!
Zsuzsa éppen kijön a kávézóból, amikor engem felszólítanak az irataim átadására, számomra egy kicsit „dezsavű” érzés, vagy harminc évet visszacsúszok az időben, lelkem mélyén már várom, hogy töröltessék velem a fotókat, ez nem történik meg, bár Zsuzsára rászólnak, hogy „tovább lehet menni a dolgára”. A rendőr magabiztos és látom rajta, hogy dühös, vastag fekete kesztyűben intézkedik, én pedig nem bírom megállni, hogy ne kérdezzek rá!
- A menekültek fertőzéseket terjesztenek, ezért kell a kesztyű – állítja a kék ruhás és elmeséli, hogyan lett rosszul reggel a kollégája. Mi bólogatunk Zsuzsával, mert már mennénk, interjú, stb. végül a rend őre úgy dönt elmehetek, de felhívja a figyelmemet, hogy a fotót ne használjam fel, mire én biztosítom, hogy felhasználom, de nem lesz felismerhető.

Amíg megyünk az interjú helyszínére, arról beszélgetünk, hogy mennyire valós vagy nem valós a rendőr félelme a fertőzésektől. A menekültek több héten, hónapon keresztül vannak úton, ennyi ideig pedig nem lehet cipelni betegséget úgy, hogy annak ne lennének jelei. Az ÁNTSZ részéről különben is elhangzott, hogy nincs veszély, többek között ezért sincs karantén, nincs szűrés, sőt igazából még orvos, sőt orvosi ellátás sincs a menekültek részére.

Interjú, Hír tévé, bennem pedig ott a negatív érzés velük szemben, éppen ezért beszélgetek pár szót a stáb egyik tagjával az interjú után. Kérdezem, hogy van-e változás a Hír tévé megítélésével kapcsolatban mióta Orbán és Simicska szétbútorozott? Bólogat, van, de részéről ez csak egy munka, ő már nem néz tévét.

…és elmondja, amit én is számtalanszor megtapasztaltam, hogy a kamera előtt lemegy a szöveg a népnek, kamerán kívül pedig elmagyarázza a politikus, hogy miért kell hazudnia, persze tisztelet a kivételnek, de az nagyon kevés.

Indulunk tovább Zsuzsával, menni kell a Keletibe, útközben továbbra is beszélgetünk mindenféléről, hogy például mekkora hiba elfordulni a menekültektől, nem tanulni tőlük, mert lehetne. A magyarság és általában a nyugati fejlett országok elöregedéséről beszélgetünk, az itteni család modellről és a keleti országoknál tapasztalható családmodellek közötti különbségekről, a nők helyzetéről és megítélésérről, hogy igenis ami jó, azt át kellene venni, meg kellene tanulni. Folyamatosan visszaköszön minden témánál Zsuzsa világszemlélete, hogy mindenből a jót igyekszik kiemelni, meglátni.
Közben átérünk a Keletibe én is meglepődök a menekülteknek táblákkal kijelölt tartózkodási területtől, a vízvételi helytől és a 0-24 órán keresztül nyitva tartó mosdótól, ahol lesz lehetőség majd a zuhanyozásra is.
Zsuzsa eltűnik, ügyet intéz, van egy kilenc hónapos szír kislány, akit nemrégen műtöttek Törökországban, orvos kellene neki.

Amíg Zsuzsára várok, figyelem az embereket, reakciókat, nézelődök. Egyszer csak egy hölgy tűnik fel egy tíz éves kisfiúval az oldalán, nagy szatyrokkal jönnek, be a menekültek közé és osztani kezdenek tartós élelmiszereket, ruhákat, játékokat. Odamegyek hozzájuk és megkérdezem, gyakran járnak ki?
- Most először vagyunk kint – jön a válasz, arra a kérdésemre, hogy miért és miért a kisfiával együtt, nos, egy nagyon rokonszenves választ kapok. – Nézze, nekünk van, és úgy hiszem, ha tudunk adni, akkor kötelességünk, a fiam pedig jönni akart segíteni, direkt összegyűjtötte azokat a játékokat, amelyekről úgy gondolta örömet szerezhetnek.
Örömmel vállalják a fotón való szereplés lehetőségét, mert hisznek a személyes példamutatásban. Elköszönök tőlük és csatlakozom újra Zsuzsához, aki közben végzett, de mindenképpen haza kell mennie Törökbálintra, mert lemerült a telefonja, mert internet kell és telefonszámok, hogy intézkedni tudjon a beteg kislány ügyében.

A volán mögött is úgy viselkedik, ahogy eddig a beszélgetés során, határozott, céltudatos. Folytatjuk tovább az interjút, mesélek neki az anyukáról és a kisfiáról kint a Keletiben.
Bólogat, hasonlót tapasztal, a kormány idegenellenes politikája pont az ellenkező irányba tolja az embereket, egyre többen akarnak segíteni, jönnek és adnak, kicsit úgy néz ki, mintha nekik, nekünk lenne lelkiismeret furdalásunk a magyar kormány politikája miatt, és ezt akarnánk ellensúlyozni az adományokkal, hogy egyre többen kapcsolódnak be akár a Migration Aid munkájába, mint önkéntesek. Kérdezem tőle, ha lenne egy varázspálcája, min változtatna?
Nevet, gondolkodik, közben pedig haladunk ezerrel Törökbálint felé.

- Mindenképpen egy valamilyen pontrendszert vezetnék be a menekültekkel kapcsolatban. Rengeteg diplomás értelmes tanulni akaró emberrel találkoztam a menekültek között, akik bizony tudnának adni Magyarországnak. Orvosok, mérnökök, rengeteg művelt, diplomás ember, akik sokszor olyan szakmát képviselnek, ami ebben az országban már hiányszakma. Őket biztos igyekeznék itt tartani. Változtatnék az egymás közötti kommunikáción is, hiszen nagyon sokszor nincsenek információk, ebből pedig rengeteg félreértés és bosszúság adódik. – Sóhajt – Meg kellene érteni, hogy a menekültek EMBEREK és nem statisztikai számok, mindegyik ember jön valahonnét, hozza magával azt, amiben szocializálódott. Sorsok. Mondok egy példát! Most próbálok segíteni egy afgán srácnak, aki haza akar menni, vissza, mert rájött, hogy a vágyai az elképzelései nem egyeznek a valósággal. Persze erre kapásból azt mondják, hogy akkor meg minek kirándult ilyen nagyot? Viszont ne felejtsük el, hány magyar ment ki külföldre, nyugatra, mert azt hitte, ott kolbászból van a kerítés és jött haza logó orral, hogy mégsem! Igen, vannak a menekültek között sokan, akik „kalandvágyból” vágnak bele, hogy egy klasszikust idézzek, de azért több az olyan ember, és az EMBER szót kihangsúlyozom, aki valódi háborús helyzetből menekült, akik konkrétan elvesztették családtagjaikat vagy akár sokszor az egész családjukat, őket pedig semmiképpen nem lehet gazdasági menekültként megnevezni.

Kiérünk közben Törökbálintra, Zsuzsa beinvitál a házába, ami számomra egy múzeum és egy könyvtár keveréke mégis elképesztően otthonos. Rengeteg fotó, nagyszülők, dédszülők hagyatéka.
Zsuzsa telefonál, de mire lefő a kávé már indulnunk is kell vissza a Keletibe, mert neki kell bekísérnie a szír házaspárt a kilenc hónapos kisbabával a Péterffy csecsemőosztályára.

Megint úton vagyunk és tovább beszélgetünk, arról, hogy számára mekkora öröm, hogy lesznek végre tranzitállomások a menekülteknek, hogy végre megmozdult a főváros és talán sikerül javítani a körülményeken. Egyszerűen nem akar a helyzetben lévő negatív tényezőkkel foglalkozni, folyamatosan a pozitív élményeket emeli ki az egész menekült helyzetből.

Újra a Keletiben vagyunk, megyünk a szír családhoz, hogy elkísérjük őket a Péterffybe. Amikor odaérünk két fiatal lány éppen ruhákat és szendvicseket oszt, talán még húsz évesek sincsenek.
Amíg Zsuzsa az apával beszélget angolul, én a lányokkal elegyedek szóba. Ők is először jöttek ki és egy kicsit csalódottak, hogy a szendvicseiket nem fogadják el a menekültek, de hamar kiderül az oka, ugyanis paprikás szalámit raktak a zsömlék közé. Elmondom nekik, hogy mi a gond ezzel, értik, mosolyognak és eldöntik, hogy akkor majd odaadják hajléktalanoknak. Zsófi és Bianka kedvesek, aranyosak vállalják ők is a fotót és örömmel szeretnének akár csatlakozni a Migration Aid civil csapatához, hogy segítsenek. Zsuzsa még felhívja a figyelmüket arra, hogy egy kicsit visszafogottabban öltözködjenek, ha idejönnek, mert ami számukra természetes ebben a hőségben, az a menekültekből ellenérzést válthat ki. Újra csak bólogatnak, megértik és elmennek leadni a Migration Aid civil segítőinek a megmaradt ruha adományokat.

Közben készülődik a szír család Zsuzsa pedig a „nagyfiúval” játszik, aki egy nagy zsivány.
Elindulunk, egy laza tízperces séta a Keletiből a Péterffy és útközben Zsuzsa dühöngeni kezd, amikor a szír család papírjait nézi. Közben persze az apával is beszélget. Kiderül, hogy négy napig voltak a Kiskunhalasi táborban, hogy miért ennyi ideig, az nem derül ki. Az apa elmondása szerint ebben a négy napban a szabad ég alatt voltak végig, orvos nem látta a kicsit, és a negyedik napon 22.30-kor engedték ki őket a táborból két kis gyerekkel, úgy, hogy az egyikük nem régen volt műtve Törökországban!
No, comment!

Beérünk közben a Péterffybe, a portán útba igazítanak minket és elindulunk a csecsemő osztály felé. A kórház belső udvaráról nézve az épület egyáltalán nem tűnik bizalomgerjesztőnek, sőt…

Tábla sehol, mi sem vagyunk biztosak benne, hogy jó helyen járunk, Zsuzsa előremegy felderíteni a terepet, sehol egy kiírás, nulla információ, de mint kiderül, jó helyen járunk. Harmadik emelet, csecsemőosztály, várunk!
A kilenc hónapos babát felfekteti az apa a pelenkázóra és folyamatosan játszik vele, mi Zsuzsával kimegyünk beszélgetni a folyosóra, na és akkor csak most, Zsuzsának könnyek futják el a szemét, és előtör az érző ember, a nő, aki rengeteg ember problémáját cipeli a hátán a sajátjával együtt!

Az alcímben feltettem a kérdést, amire választ vártam – Kijaza Zsohár Zsuzsanna?

Megkaptam a választ! Egy jó ember!