Minden olyan gyorsan történt, hogy igazából felfogni sem lehetett még annak sem, aki figyelte a politikai eseményeket. Az egész talán 2014 végén kezdődött, amikor Németország és más fejlett nyugati országok úgy döntöttek, hogy jó lenne az Európai Unión belül egy belső Uniót létrehozni a gazdaságilag fejlett országokból. Igazából senki nem vette komolyan az akkori híreket, de 2016 őszén bejelentették, hogy mégis létrehozzák ezt a kis uniót a gazdaságilag fejlett országokból. Az Európai Unió fejletlenebb, illetve lecsúszó országai még ekkor sem vették igazán komolyan a történetet, az első rémület talán akkor futott végig sok európai ember fejében, amikor újra bevezették a határellenőrzést, többek között a magyar – osztrák határon is.
Az Orbán vezette Fidesz – KDNP kormány tiltakozott a diszkrimináció ellen és ellenlépésként eldöntötték, hogy kerítést emelnek a magyar – osztrák határra, ennek a hírnek a hatására a magyarok tömegesen kezdték elhagyni az országot. Az ellenlépés sem maradt el, mert a gazdaságilag fejlett Európai Uniós országok (a belső kör) pedig Magyarországgal szemben elsőként vezette be újra a vízum kényszert. Ez valamikor 2017 elején történt, és hirtelenjében visszazuhantunk a történelemben legalább 30 évet, de ha Magyarország lelki állapotát nézte az ember, akkor ez jóval több volt, legalább 200 év!
Tulajdonképpen ez volt az a pillanat, amikor családom minden tagja belátta, hogy értelmetlen itt maradni ebben a feudalista, jobbágytartó, dzsentri világban, ahol az iskolai tananyag lassan kimerült a mindennapi tornaórákban, énekórákban, és a KLIK által összeállított kormányt dicsőítő történelem és magyar órákból. 2017-re szinte már mindent államosított a Fidesz – KDNP kormány, amelyik cég pedig még elkerülte az államosítást, az biztos, hogy valamelyik hűséges vazulus kezében volt! Igazából senki nem értette, hogy miért lehet még mindig az Orbán vezette rezsim hatalmon, de az elszegényedő magyar nép egyre nagyobb csendben és alázattal figyelte, miképpen szűnik meg Magyarországon végérvényesen a demokrácia.

Eladtuk a házunkat, elment, amennyiért elment, minden ingóságunkat pénzé tettük és úgy döntöttünk, hogy irány nyugat! Eleve az útlevél és vízumigényléssel már nem is próbálkoztunk, mert tudtuk hírből, hogy szinte mindenkit elutasítanak, ezért a zöldhatárt céloztuk meg. Ebben az időszakban már újra virágzott az embercsempészet és az osztrák határ mentén valami elképesztő áron lehetett szobát, vagy csak egy ágyat is szerezni, az élelmiszer árak is az egekbe emelkedtek. Sikerült szállást szereznem a család részére én pedig elindultam, hogy találkozzam azzal az embercsempésszel, akit még Budapesten az egyik ismerősöm ajánlott.

Az ár végül is elfogadható lett, mert ötünket 1000 euróért vállalta, hogy átvisz a határon, úgy, hogy a legkevesebbet kelljen gyalogolni, ami most örömteli volt, mert ez a 2017-es tél meglepően hidegre és csapadékosra sikerült, így egyáltalán nem volt mindegy, hogy mennyit kell gyalogolni mínuszban és hóban, gyerekekkel.

Így történt, hogy valamikor 2017 februárjában családostul itt hagytuk Magyarországot! Lelkünkben végtelen nagy megkönnyebbüléssel vettük észre hajnalban az első német nyelvű feliratot, szinte még a gyaloglás is könnyebben ment, embercsempész ismerősünk is elköszönt tőlünk, mi pedig szinte szaladtunk, legalábbis lélekben az első osztrák településig!

Hajnalodott, mi pedig hamar ráébredtünk, hogy talán nem is volt olyan jó ötlet disszidálni. Az egy dolog volt, hogy két napig bezártak minket az osztrák határrendészet munkatársai valamilyen fogdafélébe, meg hogy mindenkitől ujjlenyomatot vettek, még a hatéves fiamtól is, de hogy azzal nyisson tört magyarsággal az egyik határőr tiszt, hogy mi a francnak jöttünk át, úgy is vissza leszünk toloncolva, ez mindennél rosszabbul esett. Egy közeli városba szállítottak át minket két nap után, ahol kiraktak egy pályaudvaron, kezünkbe nyomtak valamilyen német nyelvű papírokat, ahonnét csak a nevemet és tudtam leolvasni és pár osztrák városét. Sokkal okosabb nem voltam, ráadásul azt sem engedték meg az osztrák vasutasok, hogy megmelegedjünk a váróban, hanem kizavartak az állomás elé, várjuk ott a vonatot. Egyszerűen nem értettem ezt az elutasító hozzáállást és igyekeztem valahogy euróval bevásárolni magamat illetve a családot valamilyen meleg helyre, mert láttam, hogy kezd elhatalmasodni rajtuk a pánik és a félelem, ráadásul a kisfiamon látszott a legjobban, hogy a hideg és a bizonytalanság kikészíti. A sokadik próbálkozásomnál, az egyik osztrák vasutas rámutatott az állomás elé kipakolt plakátra, és rossz magyarsággal kijelentette, hogy ezért nem kellünk Ausztriába!
Hátborzongató volt szembesülni azzal, hogy a 2015-ben Magyarországon használt idegenellenes, gyűlöletre buzdító plakátszöveg itt köszön rám vissza németül, Ausztriában. Mondtam volna én, hogy senki munkáját nem akarom elvenni, de a vasutas csak legyintett. Mire befutott a vonat, már nem csak mi voltunk magyarok, legalább ötvenen összegyűltünk, az utolsó vagonhoz tereltek minket, felszállás után az ajtókat lezárták, így senkinek nem tudtunk szólni, hogy nincs fűtés, de legalább úton voltunk Bécs felé.

Mesélhetnék sok mindenről, arról, hogy milyen érzés volt Berlinben, amikor az ottani pályaudvaron szélsőjobbos fiatalok beleüvöltötték a gyerekeim pofájába, hogy „idegenek haza!”, vagy arról, hogyan próbáltak segíteni  nekünk szintén Berlinben, hogy minél könnyebben eljussunk Angliába. Félelmetes volt látni, hogy Magyarországról hogyan terjedt át Európára az egyszerű, zsigeri, gyűlölet politika. Látni azt, hogy milyen elutasító lett Európa, főleg a magyarokkal szemben. Megtapasztalni, hogy ugyanazt megkapjuk itt, az Európai országokban, amit mi megtettünk más menekültekkel Magyarországon! Ugyanazok a plakátok, ugyanaz a harag és elutasítás most, de ellenünk magyarok ellen, akik talán még vétkesek sem voltunk az Orbáni politikában, hiszen nem hallgattunk! Látni itt Németországban is azokat a plakátokat visszaköszönni, amit az Orbán kormány használt hangulatkeltésre, látszólagos politikai előnyök megszerzésére.


Ezeket a sorokat itt írom valahol Angliában, egy menekülttáborban, elmúlt a tél és arra várunk, hogy tovább engedjenek bennünket a tengerentúlra. Amikor kimegyek a menekült táborból vásárolni a családnak, vagy csak lesétálni a tengerpartra a gyerekekkel együtt, itt is beleütközünk az „orbáni” plakátokba.
…és bár hiába mondtuk és mondjuk el mindenkinek, hogy mi senki munkáját nem akarjuk elvenni, és mi tiszteletben tartjuk más népek kultúráját és törvényeit, csak nevetnek rajtunk és legyintenek, magyarok!
Nem tudjuk, hogyan alakulnak az elkövetkező hetek és hónapok, egy dolgot biztosan tudunk, nem akarunk visszamenni Magyarországra, addig semmiképpen, amíg az Orbán rezsim uralkodik a magyar nép fölött!