Szóval az úgy volt, hogy elindultunk...
Persze az ember nem önszántából indul el csak úgy, bele a vakvilágba, kellett hozzá népünk bölcs vezére is, aki számára terhessé vált családom és porszemnyi személyem élete. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak figyelmeztető jelek, mert igenis voltak. Példának okáért, amikor a szeretett vezér által működtetett földalatti börtönben egy hétig kínoztak, mert megítélésük szerint nem adtam meg a kellő tiszteletet a kormánypárti katonák parancsnokának, és nem voltam elég alázatos.
Talán intő jelnek kellett volna azt is vennem, amikor szomszédomat és családját a nyílt utcán végezték ki, kezdve a legkisebb Abdullal, aki talán 3 éves lehetett. Az ember már csak olyan, hogy ragaszkodik a szülőföldjéhez bármennyire is nehéz az élet, és makacsul hajtogatja, hogy holnaptól jobb lesz.
Viszont minden ember életében eljön az a pillanat, bármennyire fohászkodik az istenéhez, rá kell jönni, nincs tovább! Amikor az ember zokogva öleli magához alig tíz éves halott fiát, akinek életét nem egy gellert kapott lövedék oltotta ki, hanem egy unatkozó, teljesen mindegy kihez tartozó katona, aki szórakozásból mellbe lőtte! 
Amikor ott térdelsz az úton, öledben gyermeked feje és rájössz, hogy az a világ, amiben hittél, éltél végképp eltűnt, amikor körbenézel és csak romokat, és halottak árnyait látod és az élők remegő lelkeit, akkor eljön az idő, hogy menni kell.
…és utoljára csukod be magad mögött az ajtót, és elindulsz arra, amerre a többiek is indultak, és kizárod a világot, menekült állat leszel, minden zajra összerezzenő, gyereket, asszonyt féltő. Amikor egyenruhát látsz, remegsz, amikor segít valaki hálás leszel, és meg tanulod tisztelni és becsülni az egy korty vizet és az egy falat kenyeret is. 
Megtanulsz túlélni és lépésről, lépésre hullik le rólad a civilizáció, menekült leszel, akire vadásznak, aki mindenki szabad prédája, akit kirabolhatnak, megerőszakolhatnak és kivégezhetnek, mert a semminél is jelentéktelenebb vagy. Egyetlen cél vezérel, túlélni! Amikor kell, kúszol, amikor kell, futsz, és a gyerekek megtanulják, hogy nincs sírás, nincs nyafogás, mosolytalan, hangtalan, idomított kis bábok lesznek, és szülőként iszonyú látni, hogy vállnak koravén kis felnőtté.
Mintha mindig is menekült lettél volna, sorban álló, lehetőségre váró, emlékekkel nem foglalkozó a külvilágra közönyösen tekintő egy, a masszából. Szabad ég alatt alvó, erdőben lopakodó, kerítést mászó, szaggató, vágó, túlélő. Egy telefonszám, ami összeköt a családdal, egy halvány szál a virtuális, drót nélkül kapocs, amit, ha tudsz, felhívsz, mert egyedül vágsz neki a világnak. Te vagy az, aki dolgozni tudsz, te vagy az, aki útnak indulsz, te benned a menekülttáborban maradt családod összes reménye és pénze. Rajtad áll és bukik, mennyire vagy gyors, milyen hamar szeled át Európát és milyen gyorsan eresztesz gyökeret, gyökértelenül. Nem harcolni akarsz, nem háborúzni, hiszen éppen az elől menekülsz, hanem a családodnak egy új otthont teremteni, ha hagyják!
KEDVES OLVASÓ!
A TE SEGÍTSÉGEDRE IS SZÜKSÉGEM VAN, HOGY ÍRNI TUDJAK!
MA, MAGYARORSZÁGON A FÜGGETLEN VÉLEMÉNYFORMÁLÁS TÁMOGATÁST NEM KAP!
CÉLOM, HOGY ÍRÁSAIMMAL FELHÍVJAM A FIGYELMET A TÁRSADALMI IGAZSÁGTALANSÁGOKRA ÉS KÜZDJEK AZOK ELLEN ÍRÁSAIMMAL, FOTÓIMMAL.
KÉRLEK TE IS TÁMOGASS, HOGY TOVÁBBRA IS TÁJÉKOZTATNI TUDJALAK ARRÓL, AMIRŐL TALÁN MÁSOK NEM ÍRNAK!
