Tudjátok, ti, kedves kis nemzetiek, nacionalisták, vagy kik, tehettek arról, hogy az emberből kikopik a szó, az érzés, a hazaszeretet. Ti, akik folyamatosan a múltba révedve, sikongattok a benneteket ért gyalázatot emlegetve, kaparva a sebet, ne gyógyuljon csak azért se. Trianonról zokogtok, meg Mohácsról, elfeledve azt, hogy mindig a magyar ártotta a legtöbbet a magyarnak.
Belopva a sorok közé, vagy üvöltve kérdőjelezitek meg hitemet, amihez közötök nincsen, miért is lenne, és bizony sugalltok, sunyin, belelehelve az olvasók fülbe, mint afféle Bayer-utánzat a mérgezőt, az epést, sváb rokonról elmélkedve, vagy tótról, miközben űznétek el mindent e földről, mi nem „magyar”.
Mert Mária országa az a Máriáké, csak nem azoké, akik dolgoznak benne éhbérért, hanem a szenté, a szűzé, aki előtt lehet térdepelni, ájtatosan, és lehet feloldozást nyerni, akár a vurstliban, 10 Miatyánk, egy kis jatt a papnak és feledve minden bűn.
Számon kéritek a pozsonyi csatát, a Turáni átkot, Hunyadiról regéltek, a közben eltelt 600 évet feledve. Háborút akartok a románnal, a szlovákkal, utáljátok az osztrákot, az egykori sógort és döftök bele a koma hátába is kést, ha nem magyar.
Összeesküvésről beszéltek, aljas zsidókról, idetelepített vándor cigányokról, kiket úgy hoztak vala, valami gonosz elme, hogy ez nép is legyen a magyar ellensége. Sziszegtek, mérget lövellnek szavaitok a tengeren túlra, egy „színes bőrűn” kéritek számon, hol az indián kultúra.
Beszennyeztek mindent, hiszen Petőfi sem magyar, csak Petrovics, Rejtő az Reich, humor nélküli alak. Ó, és nagy büszkeség, mikor a Nemzetiszín téglával vert mellkas horpad, mert az Aradi vértanúk színe-java sem magyar, csak csupa gyütt-ment , hova és mire a virtus és büszkeség?
…és ti, igen, ti vagytok azok, kik pusztítanak lelket, érzést, hagyományt, ti, kik rovásírásba kapaszkodva csak töritek a magyart, kerékbe, satuba.
Ez a ti országotok, hát legyen a tiétek.
/Az írás az alábbi helyen is megjelent :
