Szerb – magyar határ felé repesztünk, hiszen a szegedi reptéren vár minket egy repülő, hogy fentről is megnézzük, hogyan néz ki a határszakasz. 8 perc, ennyi idő alatt jutunk be „kurvaországba”, hogy egy klasszikust idézzek, és miközben bámulom, a kamionok hosszú sorát azon gondolkozom, hogy vajon most, melyik arcát mutatja majd nekem Magyarország, a befogadót vagy a gyűlölködőt?
Szegedi reptér, még világosban elérjük és alig negyedóra múlva levegőben vagyunk, hol a Tisza, ott a Tisza és Szeged? Igyekszem magam betájolni, de innét a magasból minden annyira más, nem látunk mást csak házakat, vizet, erdősávokat, gátat, minden annyira békés „térkép e táj”, akaratlanul is Radnóti verse jut eszembe és a menekültek, akik valahol most is lent lapulnak, bújnak az ártéri erdőben.
Leszállás után már szinte esti sötétben érünk ki az állomásra és a magam részéről hulla vagyok, de nincs megállás, mert egy kávé után máris a szegedi Polgárőrség vezetőjével megyünk ki arra a területre, ahol általában megjelennek a menekültek. Teljesen besötétedik, mire kiérünk a gáthoz, és itt kezdünk bele egy számomra hosszúnak tűnő sétába, miközben hallgatom a sárga mellényes, egyenruhás embert, aki ritka összeszedetten mesél gondokról, összefogásról és a menekültekről. Menekültekről, akik félnek előjönni az erdőből, emberekről, akik megcsókolják a földet, amikor tudatosul bennük, hogy Magyarországon vannak. Próbálom elképzelni azt a szír anyát, aki úgy gyalogolt 45 napot végig, hogy két kisgyermeke oldalt fogta a ruháját és sétáltak vele, a harmadikat pedig a kezében hozta… vagy azt a nőt, aki itt a szegedi ártér hatalmas fái között, a gyökereken vetélt el… és hallgatom tovább, egyik embertelen sorsot a másik után.
- Magyarországon akarnak maradni? – kérdezem, miközben sétálunk a gáton bele a sötét világba. Rázza a fejét és ráerősít arra, amit sok menekülttől hallottam, nem Magyarország a cél ország! Lemegyünk a gátról be, a sötét ártéri erdőbe, eldobott palackokon, ruhákon, zacskókon és a vadul burjánzó erdei aljnövényzeten igyekszünk magunkat átvágni, nehezen megy még úgy is, hogy zseblámpával közlekedünk. Vezetőnk egy pillanatra lekapcsolja a zseblámpát és egyből tökéletes sötétség ölel körbe minket, és bár mi tudjuk, hogy valahol a hátunk mögött van a gát, mégis elveszettnek, érzi magát az ember, kapunk egy kis ízelítőt a menekült érzésből.
Szeged városa számomra az összefogás jelképe lett, ebben a gyűlölettől elbutuló, elgyávuló Magyarországon, ahol a kormány kihelyezett plakátjai harsogva utasítják el az emberiességet. Amit a szegedi vasútállomáson tapasztaltam, az közelit az európai gondolkodáshoz, hiszen a MigSzol a civilektől és a szocialista városvezetéstől is sok segítséget kap, hogy közösen tudjanak megküzdeni a bevándorlók okozta nehézségekkel. Példamutató, ahogy a Botka vezette városban összedolgoznak a rendőrök, polgárőrök és a határrendészet munkatársai, a menekülteket segítő civil szervezetekkel.
Már éjfél is elmúlik, mire visszaérünk a vasútállomásra, ahol letáborozok a MigSzol faházánál és az éjszakai szolgálatot teljesítő aktivistákkal beszélgetek, és bár nem vagyok, menekült csak úgy nézek ki, szívesen látnak, kapok kávét, szendvicset, és végre lerogyok a faház előtti padra. Számomra meglepően kevés menekült tartózkodik az állomás előtt és az aktivisták elmondják, hogy ez azért nem mindig van így, tegnap sokkal többen voltak. Csendben beszélgetünk, hogy ne zavarjuk a földön alvókat, lassan telik az éjszaka. Hol az ébren lévő menekültek mesélnek, így ismerek meg két muszlim nőt, akik a fotót nem vállalják, de elmondják, hogy más második napja várják itt a rokonukat, akit valamiért nem engedtek ki eddig a menekültállomásról. Két fiatal szír srácot is megismerek, akik elmondásuk szerint a halál elől menekültek, otthon rájuk csak ez a sors várna. Közben ámuldozok, mert az eddig megismert menekülteket fogadó pontokhoz képest, itt mobil WC van kihelyezve, tisztálkodáshoz négy ideiglenes mosdó is be van kötve, rajtuk szappan, sampon, és a pihenni akaró menekülteknek hálózsák, takaró biztosítva. Igaz, hogy eső esetén nem tudnak fedett helyre vonulni, mert a MÁV nem engedi be őket az állomás területére, de a lehetőségekhez képest mindent megtesznek a szegedi civilek és az önkormányzat és a városhoz köthető rendvédelmi szervek. 
A reggeli váltás után a MigSzol aktivistái, felsöprik, felmossák a teret, de lemossák a padokat és mindent, amit használnak a menekültek, illetve nem csak a menekültek, mert járnak ide hajléktalanok, illetve mélyszegénységben élők is, nincs megkülönböztetés az aktivisták mindenkinek segítenek! Kérdésemre elmondják, hogy nagyon odafigyelnek a higiéniára, kötelezően mindannyian védőkesztyűt használnak. 
Közben felkészülnek az újabb menekülthullámra, akiket tíz óra körül szállítanak ki ide az állomásra, a befogadó állomásról. Amikor befutnak, a buszok az embereket az aktivisták odavezetik a faházhoz, akik csendesen sorba állnak és megkezdődik a víz, étel, tisztasági csomagok kiosztása, több nyelven tájékoztatják a menekülteket, a viselkedési szabályokról, az utazásról és menekülttáborok szerint gyűjtik csoportokba a menekülteket. 
Adódnak apró, áthidalható problémák is, mert például hirtelen nem tudják az aktivisták, hogy Budapesten melyik pályaudvarról indul vonat Bicskére.
Szerencsére van telefonszámom a Nyugati pályaudvaron szolgálatot teljesítő Migration Aid csoport önkénteseihez, így rövid úton kiderítjük, hogy a Déli pályaudvarra kell mennünk. Kezdenek felgyorsulni az események, mert Pesten szeretnék tudni hány emberre számítsanak, vannak-e betegek, gyerekek, sérültek, röpködnek a kérdések és a válaszok ide-oda az éterben.
Közben én letelepszem egy család mellé, kérdezem az apát, aki olyan ötvenéves körüli, hogy beszél-e angolul, rázza a fejét.
Valahogy azért beszélgetünk, kiderül, hogy a feleségével és 4 gyerekével menekültek eddig, kérdezem, hogy ez az egész család. Rázza a fejét, eljátssza a kezével, hogy lebombázták a házát, majd mutatja, hogy három gyermeke ott halt meg, erre nem lehet mit mondani, csak nedvesedik az ember szeme. Nézem az életben maradt gyerekeit, akik buborékot fújnak és nevetve kergetik azokat és nézem a lehajtott fejű apát. 
A segítők szólnak, hogy indul a vonat a Nyugatiba, így együtt szállok fel a menekültekkel az utolsó kocsiba. A lerobbant kupéban útitársaimról kiderül, hogy Maliból, illetve Szenegálból jöttek, sajnos beszélgetni nem nagyon tudunk, mert ők csak a franciát beszélik, mint európai nyelvet. Mellettem egy fiatal magyar lány ül, mint kiderül, a Zeneakadémiára jár, és útközben elmeséli, hogy a gyűlöletpropaganda már a családját is elérte, mert már őket is megosztja a menekültkérdés. 
Lassan haladunk Pest felé, sok helyen megáll a vonat és nagyon meleg van a kocsiban, elkérem az egyik menekült papírjait kíváncsiságból és egy kicsit ledöbbenek, hogy minden magyar nyelven van rajta, illetve van nála még egy rossz minőségű fénymásolt angol nyelvű tájékoztató, ami annyira kisbetűvel és elmosódva van lehúzva, hogy én sem tudom elolvasni, viszont alá van írva a menekült részéről. Megérti a kérdésem, rázza a fejét, nem tudja, mi van ide leírva, vonogatja a vállát, nevet, nem, nem kapott szóbeli tájékoztatót, újra nevet és széttárja a kezeit. 
Nyugati pályaudvar, leszállás után próbálom egyben tartani a csapatot, keresem a Migration Aidban önkéntesként segítő ismerősömet, nem látom, elindulunk ki a pályaudvarról. Kiérünk és megdöbbenek, ott van velem körülbelül ötven ember, aki tanácstalan és én is azzá válok, sehol senki a pályaudvarral szembeni padokon, sehol egy segítő! Megmentenek!
Rám köszön a keresett ismerős, Kati, mutatom neki a csoportot és kérdezem, mi van, hol vannak? Kiderül, hogy a MÁV ugye nem engedi, hogy az állomáson belül legyenek és a pályaudvarral szembeni padokról pedig a Közterület felügyelet zavarta el őket! Most pedig arrébb egy körülbelüli egy négyzetméteres területre szorultak, ott próbálnak italt, ételt és egyebeket osztani. Szegedhez képest kaotikus a helyzet, aktivisták és tolmácsok rohangálnak a tömegben és próbálják összeszedni a menekülteket, hogy továbbvigyék őket a következő vonatcsatlakozáshoz.
Közben néha mindig akad, aki beszól, vagy beleüvölt az aktivisták arcába, hogy „hazaárulók”, van, aki a menekülteket fenyegeti, így ők sokszor tovább menekülnek a zűrzavaros állapotból és kószálni kezdenek Budapesten! Rengeteg ember, sok rendőr, fáradt aktivisták, rémült, feszült menekültek, ez a Nyugati!
Amíg hazafelé tartok, azon gondolkozom, hogy hol a túróba van a Vöröskereszt, a Máltai szeretetszolgálat és az egyéb segélyszervezetek? Miért önkéntes aktivistáknak kell munka mellett sokszor pihenés nélkül megoldani egy olyan feladatot, ami lassan túlnő rajtuk?
…és miért kell a végletekig szembe fordítani egymással az embereket?
frissítés:
A cikk megírása óta létrejött pár napja egy megegyezés Budapesten arról, hogy támogatják a Migration Aid civil aktivistáit, tehát végre valami hasonló helyzet lesz kialakítva a budapesti pályaudvarokon, mint Szegeden!
