Már a tél sem régi, a padot nem takarta hó a fehér paplan, pedig milyen jó lett volna aludni, felejteni. A hideg északi szélben meghajoltak a fák, fejet hajtva a tél előtt, az emberek fázósan húzták össze magukon a kabátot, belefeszülve a szélbe. 
Esteledett és az utcai kandeláberek fáradt pislogással keltek életre. A pad komoran bámulta az út másik oldalán ragyogó kirakatok fényét, és bosszúsan morgott magában valami ősi szitokszót, az araszoló forgalom miatt.
Várta a havat, várta a lassulást, amikor puhán esik a hó, az autók pedig olyan ritkák, mint hideg napon, a padra leülő, összebújó szerelmesek. Régóta állt a pad a sétány szélén szemben az úttal, a kirakatokkal és annyi mindent látott már, hogy felidézni sem tudta minden emlékét. Pedig ez volt a kedvenc elfoglaltsága, emlékezni!
Kedvenc emlékeit idézte fel, szinte a nap huszonnégy órájában, a valósággal, már ritkán volt kapcsolata. A jelen rideg és idegen volt, mint maga a pad a kovácsoltvas testével, fa háttámlájával és ülőrészével, a sétányon, mint egy kísértet a múltból. Nem tudta mióta állt a park szélén, az idő számára, már másodlagos volt.
Arra világosan emlékezett, hogy amikor felállították, akkor még nem volt ennyi autó, még lovas kocsikat is látott. Szerette a lovakat, szerette, ahogy fujtatnak, csattognak patáik, szikrát vetve a macskaköves úton. Élvezettel nézte a mozgásukat, ahogy húzzák a nehéz kocsikat nekifeszülve, sokszor szinte úgy érezte az ő lábai is megmozdulnak, kiszakadnak a földből és elindulnak az ismeretlen felé, de már rég nincsenek lovak, egyszerűen megszűntek. Helyettük egyre több az autó és a macskaöves út is eltűnt.
A változások nem jók, állapította meg a pad! Régen nem volt ennyire büdös és kevesebb volt a kutya is! Na, igen a kutyák! A kutyákat sem szerette! Főleg azért, mert sértette, hogy állandóan lepisilik a lábait, és ez valahogy olyan megalázó. Néha arra gondolt, kirántja a lábát a földből és egy jó nagyot belerúg, az éppen dolgát végző kutyába, de ez is csak vágyálom maradt, mint annyi minden más. Maradt a rideg valóság, ahogy a meleg lé végig csurgott a vas vázon.
A tél… az álmodozás, alvás, emlékezés időszaka, a legkedvesebb hónap, utána rögtön a tavasz következik,…, imádni való, amikor megérkezik az első tavaszi szellő. Valahogy más, mint a többi hideg szél, tudni lehet, mikor jön a tavasz, tisztábbak lesznek az illatok, élesebbek a fények, olyan reménykeltő mindig ez az időszak. Na persze amikor jön a jó idő és egyre többen ülnek le, hát az jó dolog, szolgálni azt a célt, amiért ide lett rakva!
Milyen furcsa bizsergető érzés volt, amikor először ültek rá! Érdekes, régen máshogy ültek az emberek, valahogy finomabban, mint mostanában. Igen először két nő volt a vendége! A pad jólesően megborzongott, még az illatukat is fel tudta idézni. Vendégei sokáig ültek rajta és mindenféle érdekes dologról beszélgettek. Amikor az emberek beszéltek az a pad számára olyan volt, mintha kinyitottak volna egy ajtót a világra. Mennyi mindenről értesült így! Olyan titkok tudója volt, mint senki a világon. Mennyi nőről tudta, hogy gyereket vár és mennyi férfiról, hogy ők, meg nem várják! Tudott titkos társaságokról, nem egy itt alakult! Volt itt gittegylet és sittegylet, lázadó ifjak és elkeseredett, meglett férfiak, akik meg akarták váltani a világot vagy csak önmagukat. Látott vonuló tömegeket, zászlókkal, öklüket rázva, kirakatokat dobálva, őrjöngve, felgyújtva a világot.
Az viszont érdekes, hogy az emberek csak tavasszal és ősszel vívják forradalmaikat. Nyáron és télen, valamiért senki nem akar háborúzni. A nyár az mindig olyan, mint a tél, álmos, bágyadt és legszívesebben a festéket is ledobná magáról a forró fa és fém. Néha annyira meleg a nyár, hogy hólyagosodni kezd a festék, ami egy idő után kireped. Gyerekek imádják kapirgálni apró körmeikkel a festéket, miközben elégedetten mutatják bosszankodó szüleiknek az elért eredményt. Igen a gyerekeket is lehet szeretni, sóhajtott a pad. Persze nem azokat, akik késekkel, szögekkel és még kitudja, mi mindennel vésik tele a háttámlát, ülőrészt. Élénken emlékezett az első vésetre és arra, hogy mennyire fájt: „ SERETLEK ICÁM A SIRÍG” Ezzel a felirattal egy nyáron át szégyenkezett, és miután ezt belé vésték, utána egyre jobban szaporodtak a „sebei”. Mennyire utálta ezt az időszakot, de valahogy ez is elmúlt! Most már ritkán faragják a fa részeket, igaz most is van egy, de az már olyan régi, hogy a szöveget sem nagyon tudja felidézni: „MOCSKOS ÚJPEST”!!!!!” Vagy valami ilyesmi.
Most már más a divat, nem fárasztja senki magát véséssel, egyszerűen csak festékszóróval tudatják véleményüket a világról! „ FUCK” ez a legújabb felírat. Nem fáj, mint a faragás, de ronda gondolta a pad, igaz nem látta magát kívülről, de amikor az alkatrészeit cserélték akkor látta, hogy milyen csúnyán elbántak vele. Hirtelen eszébe jutottak a mókusok! Igen a mókusok is kedves lények, régen nem egyszer a háttámlájára is felugrottak vagy végig szaladtak rajta azzal a vibráló, izgatott mozgással, ami annyira jellemző rájuk. Na meg a madarak! A pad a madarakat sem szerette. Igaz nem minden madarat utált, leginkább a galambokat és a verebeket gyűlölte. A galambok utálatosan kidüllesztik a mellüket és olyan peckesen lépdelnek, hogy forr tőle a vér. A verebek is bosszantóak, de legalább nem nagyképűek, inkább csak idegesítőek, nem hagyják folyni az időt, a gondolatokat.
Régen alig voltak fények és lehetett látni a csillagokat! Igen a csillagok! A pad, növekvő hiányérzettel gondolt a csillagokra! Ahogy erősödtek a kirakatok fényei úgy tűntek el az égről a csillagok, akár a lovak az útról.
Szemben a paddal, nemrég nyílt egy új üzlet, melynek kirakatportálja szinte vakított és hangos is volt, megállás nélkül szólt a zene kizökkentve a padot emlékeiből.
Egy kis ideig figyelte a forgalmat, szelet és érezte, hogy valamilyen változás állt be az időben. Talán végre esni fog a hó, sóhajtotta vágyakozva. Igyekezett elszabadulni a szemközti kirakatok vibrálásától, menekült vissza az emlékeihez. Igen a csillagok, kapaszkodott bele a pislákoló emlékekbe, azok voltak szépek, meredt bele a téli éjszakába. A nap és a hold is szép, de a csillagok valahogy olyan sejtelmesek. Aztán égi emlékei között barangolva eszébe jutottak a repülök, amik a madaraknál is magasabban repülnek, de nem érik el a szeretett csillagokat. Persze a repülök, lehetnek félelmetesek is, amikor kavicsokat szórnak a magasból, hogy azok a halál üzenetét hozzák el fényes robbanások kíséretében, hogy port, követ szórjanak a magasba és épületeket romboljanak le, egészen a földig. A pad úgy gondolta, hogy örök életű, aki szemtanúja lesz annak is, amikor elpusztul a világ, de ez meggyőződés csak homályosan pislákolt benne. Úgy gondolta a világ akkor kezdődött, amikor felállították és hitte, hogy a világ végéig állni fog. Talán nagyképűnek gondolta volna az, akinek elmeséli gondolatait, de ezekre nem volt kíváncsi senki, legalábbis a pad szerint. Ez hirtelen arra a gondolatra vezette, hogy értéktelen és senkinek nem számít, hogy itt áll magányában. Persze nem mindig volt magányos, mert egyszer egy szemetest telepítettek ide mellé, de azt nagyon nem szerette, mert a szemetes nagyon közönséges volt. Különböző színekben pompázott és valamiért gyakrabban festették át, mint a padot, viszont ritkán ürítették a tartalmát. Ezért a pad környéke is szeméttengerré változott időnként, ami a kor változásai folyamán mindig új és új tartalommal bővült. A csikkek voltak a legrosszabbak, mert kimondottan irritálták a pad szaglóérzékeit, de sajnos rengeteg volt belőlük. Valamiért az emberek nem szerették a szemetesbe dobálni a szemetet, inkább mellé vagy a parkban lévő bokrokba. Persze ez is koronként változott, de az igazi megnyugvást az adta, amikor a szemetest kiszedték a földből és arrébb dobták. Ez valamilyen tüntetésnél volt, amikor az emberek egymást püfölték. A pad egy percig sem gondolta, hogy ő veszélyben lenne annál önhittebb volt, inkább csak csendes kárörömmel nézte a szemetes pályafutásának végét. Utána soha többé nem kapott szomszédot, így nem kellett attól félnie, hogy valaki meghallja sokszor morózus gondolatait.
Gondolataiból apró szitáló hópelyhek zökkentették ki! Ha tudott volna tapsolni és ugrálni, akkor most ezt tette volna, mert annyira örült a várva várt hóesésnek. Figyelte, ahogy a hópelyhek kristályos formái megpihennek friss, fehérbe öltözött vendégként a testén. Boldog volt és sajnált minden egyes hókristály darabot, ami nem rá hullott le. Végre itt a tél, végre itt a hó! Eszébe jutott az első tél, hogy mennyire haragudott a hóra, ami megfosztotta attól, hogy emberek vendégeskedjenek rajta. Utálta a hideget, utálta, hogy csendes lesz minden, de aztán idővel rájött, hogy mindenek megvan a maga körforgása, így az évszakoknak is. Évek alatt meg tanulta szeretni a telet is, sőt már ez volt a kedvenc évszaka! Már régóta nem vágyott a nyüzsgésre, sokkal jobban szerette, amikor pihenni tudott és az emlékeiben barangolni. Eszébe jutott, hogy egyszer, egy nő, itt hagyott az ülőrészén egy csomagot, amiben egy baba volt, ez éjszaka történt és szinte érezte az asszony félelmét. Sokáig üvöltött a baba a kosárban és ez a padot igencsak zavarta. Senki nem jött megnézni, elvinni, hogy végre csend, nyugalom legyen, pedig akkor is mentek az út másik oldalán az emberek. Reggel, amikor már nem sírt a baba, akkor vitték el a padról, egy autó állt meg, emberek jöttek kiabáltak. A pad nem igazán értette, hogy miért most kiabálnak, hiszen már régen kihűlt a kis test. Miért nem akkor jöttek ide, amikor az még sírt és zavarta a padot, akkor kellett volna elvinni, nem, most amikor már senkit nem zavar!
A pad tudta milyen a halál, hiszen sok embert, állatot látott meghalni az évek folyamán, de nem szerette az elmúlást. Először egy rigót látott meghalni. Érezte, amikor ráesett és vergődött rajta. Nem tudta elképzelni, hogy mi lehet a baja, aztán a madár leesett a földre és ott rángatózott tovább. Idő után csendesedett el és pad hiába várta, hogy felszálljon a háttámlára, a rigó szemei lassan üvegessé váltak, majd rángott még egyet és többé nem mozdult. A pad érezte, hogy ez valami szokatlan és türelmetlenül várta, hogy újra mozogjon a madár. Később egy kamasz arrébb rúgta a dögöt, be az avarba és a pad nem látta többé. Embert akkor látott meghalni, amikor még fémösvény volt az út szélén, az emberek úgy hívták sín, de ez már régen volt. Pont itt volt előtte a villamosmegálló és esett az eső. Az ember az út másik oldaláról szaladt át pont a villamos alá. Hallotta, ahogy puffant az ember teste és hallotta a sikolyát is. A többi ember pedig itt állt és mindegyik szörnyülködött, meg eltakarta a szemét. Az emberektől nem látta a pad a többi eseményt, csak már nem hallotta az embert sikoltozni. Utána jöttek más emberek és autók, majd letakarták a földön fekvő testet valamilyen ponyvával, akkor már nem esett az eső. Később homokkal szórták fel az utat, ahol véres volt, de ez is elmúlt, mint annyi minden. A pad megint a havazást figyelte és annak örült, hogy egyre vastagabb rajta a hótakaró. Már alig jártak az úton autók és a sűrű hóesésében már embert sem lehetett látni.
Lassan végre lehet újra álmodni a tavaszról mondta magának a pad, miközben élvezte a hideg havat. Ekkor arra lett figyelmes, hogy a sötét parkból egy ember botorkál elő, akit egy kutya kísért. Meglepődni nem lepődött meg rajta, csak azt várta, hogy tűnjön el az ember a kutyával együtt, hogy ismét magára maradjon a hóesésben. Viszont az ember másképpen gondolta! Képes volt lesöpörni a havat és egy karton darabot terítet rá. A pad kimondottan dühös lett, bár szerette a vendégeit, de azok az emberek, akiknek olyan szaga volt, mint a földön heverő csikkeknek, taszították. Érezte, ahogy az ember elhelyezkedik rajta és igyekszik betakarózni, a lábához a pad végére odagömbölyödött a kutya. Egy darabig csendben feküdt az ember, a pad pedig igyekezett a hóesésre koncentrálni. A hó egyre csak szakadt és a vendége pedig mocorogni kezdett, érezte az olcsó tömény alkohol bűzé, hallgatta, ahogy iszik az ember. Ahogy ment bele az idő az éjszakába, úgy lett egyre hidegebb és a hó csak esett, esett. A pad arra gondolt, hogy mi járhat a fejében a rajta fekvőknek. Talán az, hogy milyen kényelmes lehet rajtam feküdni, ez egy jóleső gondolat volt és ettől nem zavarta már annyira, hogy a hó nem esik közvetlenül rá.
Kezdett elmúlni a mérge, hiszen végül is vendége volt az éjszakában. A csendben hulló hó lassan kezdte belepni jótékony takarójával a padot, rajta az emberrel és a kutyával.
