Ülök a klavi előtt és fáj, irgalmatlanul fáj ez a kép!
Talán még soha nem ütött meg ennyire semmi, belesajdul a testem, a lelkem és a könnyeim folynak le az arcomon! Nincs olyan Isten, Allah, bármi, aki ezt akarhatja!
Valami nagyon el lett cseszve ezen a földön, ahol gyerekek lehetnek áldozatok!
Nézem a fotót és a saját kisfiamat látom a képen, őrjítő, hogy azt találgatom, vajon hányas lehet a lába, talán huszonnégyes? Tehetetlennek érzem magam és zokogok, itt ülök a rohadt monitor előtt és zokogok, negyvenhét éves fejjel!
Nem tudok annyi felkiáltójelet tenni a mondataim után, ami visszaadhatná azt, az érzést, ami benne dúl. Fájdalom, düh, harag kavarog bennem, ahányszor rápillantok a kis testre, ahogy fekszik a semmiben, személytelenül.
Belőle már biztos nem lesz ISIS janicsár, nem lesz se űrhajós, se buszvezető, nem fog képeskönyveket lapozgatni, nem fog se focizni, se bringázni, és azt hajtogatom: - A kurva életbe!
Van annyi dollár, font, euró, rubel, arany, gyémánt, bármi, ami megéri akár egyetlen ember életének kioltását?
…és azokra gondolok, akik fegyverkereskedelemből, kábítószerből, szervkereskedelemből, embercsempészetből és a rohadt háborúkból élnek, azokra, akik előidézik ezeket a katasztrófákat, hogy legyen még pár milliárd valamiből, még több!
…és azokra gondolok, akik ezeket a szerencsétlen embereket gazdasági menekülteknek nevezik, azokra, akik szemében ezek a muszlim, keresztény menekültek, „tevebaszók, sivatagi cigányok”, akik ott üvöltöztek tegnap is a Keletinél a Migration Aid civiljeivel.
Magunkra gondolok, magyarokra, a mi szegényeinkre, a számozott utcákra, a gyerekekre, arra az ovis kisfiúra, akivel az Age of Hope és a 42 közös segélyezési akcióján találkoztam, aki héjastul akarta megenni a banánt, mert még nem evett ilyen gyümölcsöt!
Azokra gondolok, akik számom kérik a civileken, hogy miért segítenek a menekülteknek, miért nem a magyar szegényeknek és hajléktalanoknak adnak?
…és emlékszem, ezek a hangok kérték számon, a segélyszervezeteken régebben azt, hogy miért segítenek hajléktalanokon, sokgyermekes szegényeken!
Kedves olvasóim, barátaim, ismerőseim, dühös vagyok, ég bennem a fájdalom, felszáradtak a könnyek, de ott maradt a tompa keserűség. 
Akaratlanul ökölbe szorult a kezem, itt az ideje cselekedni, mindenkinek képességei, tudása alapján!
Utóiratom 2 órával a cikk megírása után.
Azóta megtudtam, hogy a kisfiút, Aylan Kurdi hívták. Három éves volt!
Hát, tudjátok ég a szemem, mint a franc... és nem is tudom mit érzek, ürességet, nem tudom, előbb idejött a fiam, nézte a képeket és megkérdezte mi történt a kisfiúval...hazudtam, de láttam rajta, hogy nem tudtam átverni!
...és tudjátok mi a legdurvább? Olvasom a megosztások alatt a véleményeket és vannak olyan magyar nyelven írt vélemények is, akik a szülők felelőtlenségét emlegetik, és olyanok is, akik csak annyit írtak, "eggyel kevesebb".
Engem most ért utol igazából a szír háború, basszus, egyszerűen nem engedhetjük meg, mi magyarok, hogy a kormányunk így bánjon a menekültekkel, emberekkel! Kötelességünk fellépni ez ellen a kirekesztő és gyűlölködő politika ellen!
